Gyerekként, amikor felpattantam a lóra, és elindítottam a pároskört, mindig ugyanabba az irányba köröztem. Az óramutató járásával ellentétesen. A talajon, ugrásnál vagy a szerekről történő leugrásoknál viszont a csavarokat éppen fordítva, az óramutató járásával megegyezően végeztem. Egyszerűen így esett jól, ez volt a természetes. Most, több mint negyven évvel később derült ki számomra, hogy ennek neve is van. A tornászoknak van egy természetes mozgásos dominanciájuk, és egyáltalán nem ritka, hogy a körzések és a hossztengely körüli csavarások iránya eltér egymástól.

A Gombán támaszkodva nincs idő végiggondolni, melyik kéz mikor engedi el a szert, hová kerül a testsúly, mikor indul a csípő, és milyen gyorsan kell visszatenni a tenyeret. Mire mindezt fejben összeraknám, már rég a földön lennék. A testnek kell tudnia.

 

A test emlékezik - Repülőolló

 

A saját körzésirányomnál különösen fontos a jobb kéz. Amikor a lábam elsuhan előttem, majd oldalra kerül, ennek a kéznek kell elengednie a szert, aztán szinte azonnal visszatalálnia rá, és átvennie a testsúlyt. Pontosan, gyorsan, gondolkodás nélkül. Valaha ezt ezerszer és ezerszer megcsináltam.

Most egyetlen tiszta pároskörnek is tudok örülni. Gyermeki módon.

És mégis történik valami különös. Gyuszi mond valamilyen instrukciót, én pedig néha már a mondat vége előtt érzem, mit kellene csinálnom. Nem tudom felidézni, mikor tanultam meg. Nem látom magam előtt az egykori edzőmet, ahogy elmagyarázza. Nem emlékszem arra az edzésre, amikor először sikerült.

A mozdulatra viszont igen. Pontosabban: a testem emlékszik rá. Valahol megmaradt a súlypontáthelyezés ritmusa, a csípő íve, a tenyér helye, a körzés iránya. A program még létezik. Csak közben megváltozott a hardver.

Ötven fölött a váll nem ugyanaz a váll, a csukló sem ugyanaz, és az izmok sem válaszolnak olyan készségesen, mint tizennégy évesen. A régi mozdulat gyorsabban ébred, mint az erő, amelyre szüksége lenne. Talán ezért ennyire furcsa ez az egész kísérlet.

Az agyam tudja, hogy félek. A testem tudja, mit kellene csinálnia. Az izmaim pedig valahol a kettő között próbálják utolérni a történetet.

Még mindig egy pároskörnél tartunk. A másodikat még mindig nem merem/tudom igazán elindítani. De legalább már érzem, melyik irányba kell mennem.