Csak a tökéletes lehet elég jó.
Ez a szertorna törvénye.
Egy barna kartondoboz mélyén bukkant rá: megsárgult újságkivágások, érmek és serlegek között lapult a gyerekkori füzet. Furcsa érzés volt kézbe venni. Ujja végigsiklott a kékszínű borítón: F. D. tornásznapló. Sokkal kisebbnek tűnt, mint az emlékeiben. Ahogy átlapozta, a papírból felcsapott a múlt őrizte por szaga.
Forgácsnak megakadt a szeme egy finom részletességgel elkészített képregényen, és megelevenedett előtte, amint tizenkét éves énje a napló fölé görnyedve aprólékosan megrajzolja története karaktereit. És hozzákezd a világ legtöbbször elmesélt történetének: A jó és a gonosz harcának felvázolásához.
Az emlékek és az érzékszervek furcsán kapcsolódnak. Egy inger hatására a múlt hirtelen megmutatkozik, elevenné válik. Hangok, képek, illatok – olyan közel kerülnek, mintha mind a tegnap kellékei lennének.
Tisztán látta maga előtt, ahogy edzés után a gyerekszobában ül. A lámpája meleg fénykévével vonja be az íróasztalt, a magnóból Simon Le Bon hangja tör elő, és a kissé balra dőlő betűkből egymás után születnek a kész mondatok. Mélyen a múltjába hatolt, a saját maga építette időgépen. Az ötödik oldal után már a könnyeivel küszködve olvasott, és mire a füzet végéhez ért, azt is tudta, hová vezet majd a következő útja.
Az örvénylő porszemek egymáshoz tapadva járták tekergő táncukat a délutáni napsütéssel beszűrődő fénysugárban. A keskeny kis fénypászmákban megállíthatatlanul kavarogtak a hófehér anyag szemcséi is, amelyek mindent elborítottak, ami csak az útjukba került. A magnézium-karbonát elválaszthatatlan része volt a helynek. A tornászok egyszerűen csak ziának nevezték.
Forgács úgy állt karba tett kézzel a tornacsarnok falának támaszkodva, mintha sosem ment volna el onnan. Ámulva figyelte, ahogy az egyik kamasz tökéletes technikával és tartással végigcsinálja a nyaktörő elemeket. Döbbenet, mennyit fejlődött a férfi szertorna! Pár évbe sűrítve muszáj a mai tornászoknak megtanulniuk mindazt, amit elődjeiknek egy évtized leforgása alatt kellett. Hiába, a fejlődés megállíthatatlan.
Nem tudta levenni a szemét a fiúról. Olyan pimasz könnyedséggel mozgott, annyira lendületesen és légiesen kötötte össze a bonyolult gimnasztikai figurákat, mintha a legnehezebb elemek is rutinszámba mennének nála.
Nézte a befáslizott felkarok alatt dagadó bicepszeket, a kék-zöld foltokkal csúfított izmos lábszárakat, a fiú rövidre nyírt, szőkésbarna haját. Ahogyan bicska–duplaszaltó–leugrás után odaballagott egy széles vállú, alacsony fazonhoz, aki elégedetten lapogatta meg a hátát, aztán jól hallhatóan instruálni kezdte: összpontosítson jobban, mert a gyakorlat elején csúnyán szétnyílt a két lába.

Te jó ég, milyen fiatal! Mégis mennyi lehet? Tizenhárom? Talán tizennégy? Egyre csak azon tűnődött, ki lehet ez a boszorkányos ügyességgel mozgó fiú. Valahonnan annyira ismerősek a vonásai: a magas homloka, a szemformája és a jellegzetes orr. Hol látta korábban ezt a fitos, már-már feminin orrot?
Forgács közelebb oldalazott hozzájuk, hogy belehallgathasson a párbeszédükbe.
– Észben fogom tartani. Lábak össze, elől spiccbe feszítve…Meglesz…
– És kértem már Miki, hogy hajtsd meg jobban a forgásokat! Baromi veszélyes, ahogy kicentized! – figyelmeztette az edző, és a nyomaték kedvéért eltúlzott totyogással imitálni kezdte a mozdulatot.
– Lendület nélkül hazárdjáték az egész!
– Nekem ugyan nem! – ellenkezett a tanítvány.
– Ha akarnám se csinálnám gyorsabban. Ez így virtuóz.
– Hah! Mi van, már a szerepeket is felcseréljük? Nehogy má’ te mondod meg nekem, milyen a tökéletes fordulat…
Mindkettőnek igaza van – gondolta Forgács. Az edző szakmai érvei abszolút elfogadhatók. A tornászé ugyancsak, bár a srác kicsit talán túllép a korláton.
És akkor beugrott neki: rá hasonlít. Éppen ilyen kiskamasz voltam. Ugyanaz a dac és lezserség. Felírta ezt is a fejében létező, válaszra váró kérdések hosszú listájára. Utánajár a dolgoknak, elvégre pontosan ez az, amihez riporterként igazán értett. Előkotorta a telefonját, készített pár fotót a csarnokbelsőről, mobilja emlékeztető alkalmazásába pedig sürgős teendőként bepötyögte: újvárosi torna szakosztály, eredmények, versenyzők.
Harminc éve járt utoljára itt. Az edzőteremben akkor ő gyűrte a gyűlölt korlátgyakorlatokat. Rettegett tőlük. Azok az istenverte karfák lenyúzták róla a bőrt is. Márpedig a korlát elkerülhetetlen volt. Együtt járt a tornával.
Ha a fizikai teljesítményt nézzük, ebben a sportágban tudja az ember leginkább feszegetni a határait. És ehhez kell a legnagyobb erőnlét.
Forgács kíváncsian nézett körbe, kereste a különbségeket, de bármennyire is kutakodott, nem vett észre lényeges változásokat. Minden ugyanott állt, mint az ő idejében: a kápás ló, a balett-tükör, a szivacsgödör, amelyben minden bizonnyal most is laktak egerek. Mintha 1984 óta semmi sem változott volna.
Amint a csarnokban téblábolt, hirtelen belé hasított, milyen érzés volt tenyérvédőn át megmarkolni a hideg, rugalmas acélt, magasba lendülni, csuklóval igazítani a fogáson, és körönként legyőzni a gravitációt. Vagy melyik volt az a megfelelő pillanat, amikor el kellett elengedni a szert, hogy a leugrásnál ép csontokkal, a szertől biztonságos távolságban érjen földet. Istenem! Menne még az óriáskör? Valószínűleg, és a vas gombnyi darabokat hasítana ki a tenyeréből. Emlékeztette magát: ostoba ötlet lenne most nekiállni nyújtózni, hiszen elmúlt negyvenöt, és jó pár kiló súlyfelesleget cipel magán. Különben is, a tanárképző főiskola óta száműzte a sportot az életéből. A szertorna pedig, amiről még a nyolcvanas évek közepén leszokott, aligha több, mint egy csomó kitörölhetetlen gyerekkori emlék, rögzült pillanatok kusza képhalmaza, melyek nyolc hosszú éven át rakódtak egymásra elméjében, és most is valahol, a tudata mélyén vannak elásva.
Forgács alig fél órája volt az edzőteremben, máris akadt egy komoly problémája.
Tornázni akart. Azonnal.
Vásárolja meg a könyvet most!
A szerkesztőoldalon maradt sorok
Az első vázlatoktól a nyomdába adásig sokszor változott a Repülőolló kézirata. Új jelenetek születtek, alakultak át, mások végül kimaradtak. És volt köztük néhány, amelyeket nem szerettem volna a fiókban hagyni.
A laptop kék fényében Barna arca olyan volt, mint egy részletesen megrajzolt karikatúra: csillogó szemek, fáradt homlok, koncentrációtól megfeszülő állkapocs. – Oké, Dani – mondta, miközben már futkostak az ujjai [...]
Forgács kétszázas érméket dobott az automatába. A gép zörögve, prüszkölve életre kelt, végül kiadott egy gyanúsan híg barna löttyöt, aminek kevés köze volt a kávé ígéretéhez. Nem érdekelte. Csak kellett [...]
Forgács még egyszer végigolvasta az interjút. Pontos, tiszta, kemény anyag volt: egy megyei hivatalnok vallomása az elsikkasztott pénzről. Volt benne minden, ami kellett. Tények, számok és egy kilátó, amelyre elment [...]
Forgács harmadszor is megnyomta a kávéfőző gombját. Semmi életjel. – A kurva életbe. Kinyitotta a gép oldalát, belenézett, aztán visszacsukta. Fogalma sem volt, mit keres odabent. A pultra ragasztott cetlin [...]
A nap már lebukott a Gerecse mögött, de a tornacsarnokban még búgtak a neoncsövek. A matracok közül savanyú izzadságszag és magnéziumpor szállt fel. Koncz László térdre rogyva lihegett a talaj [...]
A férfi a szájához emelte a félig leégett cigarettát, és mielőtt belépett volna a sugárúti bérházba, a kapualjban még egyszer lassan, mélyen beleszívott. Amikor belökte a nehéz lépcsőházajtót, káromkodott egyet. [...]





