
Miről mesél a regény?
Mi kell ahhoz, hogy szembenézzünk a legmélyebb félelmeinkkel?
Mi marad egy gyerekben abból, amit egykor természetesnek hitt?
Hogyan kovácsolhatunk győzelmet a bukásból?
Mi kell ahhoz, hogy szembenézzünk a legmélyebb félelmeinkkel?
Mi marad egy gyerekben abból, amit egykor természetesnek hitt?
Hogyan kovácsolhatunk győzelmet a bukásból?
A Repülőolló lélektani regény arról, hogyan él tovább a felnőttben az a gyerek, akiről azt hitte, már csak a múltjában létezik.
Miért írtam meg?

Dubniczky Miklós, a Repülőolló szerzője
Aki egyszer tornász volt, örökre az marad. Ezt csaknem negyven évvel azután értettem meg igazán, hogy utoljára kiléptem a tornacsarnokból.
Forgács Dániel, a nyughatatlan újságíró elé tükröt tart az élet.
Apja halálos betegsége szembesíti mindazzal, amit magába temetett. Felébred benne a fiú, aki a tornacsarnokban idejekorán vált férfivá. Ott, ahol a levegőt áthatja a magnézia, az izzadtság, a vér és a félelem szaga. A nyikorgó nyújtó és az első tripla szaltó mámorító pillanatának emléke visszarepíti egy eltitkolt világba, amiről már csak egy megsárgult tornásznapló bejegyzései tanúskodnak. Oda, ahol egy emberbőrbe bújt szörnyeteg az úr.
A Repülőolló kézirata évekig formálódott utazások közben, tornatermek magnéziumporos félhomályában, hotelszobák csendjében. Egy történet lett belőle a test emlékezetéről, a kimondatlan mondatokról és arról, hogyan épülnek belénk a gyerekkor törvényei.
A regény helyszínei valósak. Olyan terek, ahol a fegyelem mindennapos tapasztalat, a teljesítmény pedig sokszor fontosabbnak tűnik mindennél. Gyerekkoromban versenyszerűen tornáztam, és az élsport világa mélyen belém ivódott – a mozdulatok precizitása, az ismétlés monotóniája, a fájdalom természetessége, a hallgatás kultúrája. A Repülőolló ebből a közegből nőtt ki. Egy fiú történetéből, aki felnőttként próbálja újra megérteni mindazt, amit gyerekként még természetesnek hitt.
A regény a családi örökségekről, a férfimintákról, szeretethiányról és a továbbadott csendről is szól. Arról, hogyan maradnak velünk azok a láthatatlan sérülések, amelyeknek sokszor még nevük sincs.
Számomra a regény megírása egyszerre volt történetmesélés és szembenézés. A Repülőolló nem könnyű könyv, de reményeim szerint őszinte. Olyan prózát szerettem volna írni, amely közel megy ahhoz, amit sokan ismernek, de ritkán beszélnek róla.





