Tíz nap vakáció után visszatértem az edzésekhez. Az Isztrián, a Plava Laguna monteroli üdülőkomplexumában mindössze rövid, kondicionáló edzésekre volt lehetőségem. Egy hét az Adrián fekvőtámaszokkal, húzódzkodással, hasizomgyakorlatokkal és nyújtásokkal. Ez a projekt harmadik hete, és muszáj legalább szinten tartanom az izmaimat, mert a szertorna brutális támadás egy ötven pluszos test ellen.

Rájöttem, hogy sokkal jobban tetszenek a reggeli edzések. Egyrészt frissebb vagyok, másrészt nyolctól már tele a terem gyerekekkel, akik lopva figyelnek: vajon mit csinál, mire készül itt ez az őszülő ürge, aki láthatóan otthonosan mozog a teremben, és ugyanolyan takarékos mozdulatokkal csinál mindent, mint ők?

Én pedig sokkal jobban összekapom magam. Mert hát ki a fene akar leégni előttük?

Milyen érzés együtt tornázni a kicsikkel, akik simán lepipálnak? Ha arra gondolok, hogy mennyivel ügyesebbek, hajlékonyabbak és bátrabbak nálam, akkor persze pocsék. Mi más jutna azonnal az ember eszébe, mint az a rohadt öregedés, az a bosszantóan egyirányú folyamat, meg azok a tohonya évtizedek, amikor a sportot teljesen száműztem az életemből?

Ha viszont arra gondolok, hogy negyven évvel ezelőtt ugyanitt és ugyanúgy koptattam a szereket, mint most ezek a kölykök, rögtön megváltozik minden.

Felkartámaszban lógok a korláton, hátsótámaszban araszolok az ugrássávon, és közben azon morfondírozom, hogy szeretek újra itt lenni.

Ez a hely nekem egy archívum. A történeteké. A mozdulatoké. A szagoké. Azoké a dolgoké, amelyekről az ember évtizedekig azt hiszi, hogy elvesztek, aztán elég belépnie a tornaterembe, megfognia egy korlátot, és kiderül, hogy végig ott voltak valahol.

 

A test emlékezik - Repülőolló

 

A visszarázódás zökkenőmentes. Minden gyakorlat, ami a repülőolló újratanulását segíti, könnyebben megy. Ma először nem nézek az órára edzés közben. Ma először gondolok arra, hogy nem akarok elmenni innen.

És ma először felmerészkedem a nyújtóra. Csak két fogás erejéig. Szigorúan tenyérvédőben, szigorúan csak alaplendületekkel, nehogy nézeteltérése támadjon a vasnak és a tenyeremnek. Úgyis az előbbi kerülne ki győztesként.

Az edzés végén megint a Gombával próbálkozom. A segédeszközzel, amely már annyiszor összezúzta az önbizalmamat. Most úgy állok oda, hogy tudom: a csuklóm, a vállam és a csípőm készen áll a feladatra. El fogják bírni a súlyomat. Minden kis lépés, minden egyes erőfeszítés, amit eddig tettem, ezt a célt szolgálta.

Felteszem a kezem a Gombára.

Érzem a hátamon a gyerekek tekintetét. Elindítom a kört. Most már sokkal tisztább, mint az előző edzéseken. A csípőm nem esik be annyira, a lábam sem akar külön életet élni, és ami a legfontosabb: a karom megtart. Nem rogyok össze a saját súlyom alatt.

Megvan az egy pároskör. A másodikat még nem indítom el. Pedig érzem, hogy fizikailag már képes lennék rá. A csuklóm bírja, a vállam bírja, a karom bírja. Most már a fejemnek kell elhinnie ugyanezt.

Fegyverszünetet kötöttem a Gombával, ott támaszkodom rajta, és pontosan tudom, mi lesz a következő igazi áttörés. Még erősebb váll? Még száz fekvőtámasz? Nem. Az a pillanat lesz, amikor az első kör végén már nem teszem le a lábam.