Amióta nyilvánosságra került a regény címe, sokan feltették ugyanazt a kérdést: miért pont a Repülőolló? A válasz elsőre egyszerűnek tűnik. Mert ez a szertorna egyik leglátványosabb eleme. Az a néhány másodperc, amikor a tornász elengedi a lovat, a levegőbe emelkedik, majd a túloldalon újra megfogja a kápát. Ha valaki úgy mutatja be, ahogyan annak idején Berki Krisztián tette, szinte úgy tűnik, mintha a gravitáció néhány pillanatra elveszítené az erejét.
Gyerekként én is rengetegszer végrehajtottam ezt a mozdulatot. Akkor még nem gondolkodtam rajta. Csak ismételtem újra és újra, míg a testem pontosabban tudta, mit kell tennie, mint az elmém. Évtizedekkel később azonban rájöttem, hogy a repülőolló valójában sokkal több egy tornaelemnél.
Az élet egyik legpontosabb metaforája. Mert minden repülőolló ugyanazzal a pillanattal kezdődik: el kell engedni. Ez kívülről alig látható. A néző inkább a repülést figyeli. A tornász azonban pontosan tudja, hogy a mozdulat legfontosabb része nem az, amikor már a levegőben van, hanem amikor megszűnik az utolsó biztos fogás. Egyetlen töredékmásodpercre nincs kapaszkodó. Csak a lendület marad, a sok ezer óra edzés emlékezete, és a bizalom, hogy a túloldalon újra megérkezik a kéz a kápára.
A Repülőolló tulajdonképpen erről a pillanatról szól. Arról, amikor az ember kénytelen elengedni azt a történetet, amelyben addig élt. A főhős fokozatosan szembesül azzal, hogy a múltja nem olyan, amilyennek hitte. A gyermekkor emlékei nem tűntek el, csak mélyre kerültek. És bár az elme sok mindent képes elfelejteni, a test ritkán felejt.
Talán ezért lett a könyv egyik legfontosabb mondata is az, hogy a test emlékezik.
Hiszem, hogy vannak élmények, amelyeket nem tudunk szavakba önteni, mégis velünk maradnak. Ott élnek egy mozdulatban, egy érintésben, vagy éppen egy megmagyarázhatatlan szorongásban. Néha a testünk hamarabb felismeri az igazságot, mint mi magunk. A repülőollóban is ez történik. Mire a gondolat utolérné a mozdulatot, a test már döntött. Éppen ezért a repülőolló számomra nem a vakmerőségről szól, hanem a bizalomról. Bizalom abban, hogy a múlt feltárása nem pusztán fájdalmat jelenthet, hanem felszabadulást is. Hogy néha csak akkor találhatjuk meg önmagunkat, ha előbb elengedjük azt a képet, amelyet addig önmagunkról őriztünk. És hogy a legnehezebb ugrások után sem feltétlenül zuhanás következik.
Gyerekként a repülőolló egyszerűen egy megtanulandó tornaelem volt. Ma már úgy érzem, egy egész élet sűrűsödik bele. Talán ezért nem is lehetett más a regény címe.
Mert minden életben eljön egyszer az a pillanat, amikor el kell engednünk a múlt egyik kápáját, hogy legyen esélyünk megfogni a másikat.
