A terem bejárata fölött egy felirat fogad: „A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt.” (Dan Millman)

Végre elkezdtük a pároskörök újratanulását. A vártnál rosszabbul megy. Sőt! Gyatra a csuklóm, és gyenge a vállam. Még mindig. És ami még ennél is elkeserítőbb, hogy tartok tőle. Ott támaszkodom a Gombán, és mit szépítsem, félek elindítani a körzést. Brutális erőhatásoknak lesz kitéve a karom és a csípőm. Gyuszi folyamatosan instruál. Minden szava pontos. Magam is pontosan így magyaráznám el, hogyan kell végrehajtani a pároskört. De most én vagyok a tanítvány. Arra gondolok, hogy negyven év után is ott lapulnak bennem azok az idegpályák. Mint egy régi szoftver, amely csak arra vár, hogy újra megfelelő hardvert kapjon. Hát akkor, hajrá!
Elsőre egy félkör sikerül. Másodszor szintén, azzal a különbséggel, hogy a forgást a fenekemen folytatom, aztán puff, hanyatt vágódok a talajon. Még jó, hogy nem beton… Rendben, értem. A gravitáció következetesen ellenem kampányol. A vállam sztrájkol, a csuklóm inkább újratárgyalná az egész projektet, a derekam pedig vétójogot gyakorol.
Átvesszük újra pontról pontra az egészet. Azt javaslom, használjuk segédeszközként a vödröt, ami egy rugalmas kötélen lóg. Gyuszi a fejét rázza. Nem fog elbírni. Kölykökre méretezték.
Tucatnyi sikertelen próbálkozás után végre megcsinálom. Le sem lehet vakarni a képemről a vigyorgást.
A szertorna borzasztó. Mindent követel. A szertorna csodálatos. És amikor végre ad valamit, az minden fáradságért kárpótol. Az idővel annyi minden elmúlik, ez a sport viszont még mindig le tud nyűgözni. Lelkesedés és iram. Kitartás és cél.
Amikor elindulok az öltöző felé, újra azt érzem, hogy ide tartozom. Mintha sosem mentem volna el innen.
