Úristen! Most először érzem, hogy szűk lehet az időablak.
Már készen kellene lennie a pároskörnek. Tisztán. A Gombán. Össze kell kapnom magam.
Odakint teljes erővel tombol a kánikula, még szerencse, hogy a csarnok légkondicionált. Letudom a szokásos bemelegítő és rávezető gyakorlatokat. Ma már egészen másként tanítják a tornát. Biomechanika, célzott erősítés, ízületkímélő módszerek. Nézem a gyerekeket, és néha elfog az irigység. Mi ezekből semmit sem kaptunk.

Edzésre jövet összefutottam kineziológus barátommal, Istvánnal. Mesélem neki, hogy negyven évvel azután, hogy utoljára repülőollóztam, megpróbálom kideríteni, vajon újratanulható-e ez a legendás mozdulatsor. Mutatom neki, hol érzek fájdalmat. A rotátorköpeny lesz a ludas, magyarázza, az a négy apró mélyizom, amely a vállat stabilizálja. Célzott erősítés kell, meg kineziológiai tapasz. Istvánnal ebben maradunk. Sosem adott még rossz tanácsot.
Szóval, a pároskör. Rágom Gyuszi edző fülét, hogy próbáljuk ki azt az istenverte vödröt, hátha nem szakad le alattam. Gyuszi engedélyezi. A nyolcvanas évek elején mindannyian ezzel az egyszerű kis segédeszközzel tanultunk.
A tizenéves énem most valószínűleg a szemét forgatná, de kit érdekel, ha én már annak is örülök, ha fájdalom nélkül fel tudom húzni a zoknimat edzés után?!
Óvatosan bedugom a lábfejemet a vödörbe, majd hátsó támaszban előre tolom a csípőmet, és közben fokozatosan engedem rá a nyolcvan kilómat a rotátorköpeny izomcsoportra. Szinte hallom a vállam könyörgését a szelídebb bánásmódért, vagy hogy érdemes lenne legalább átbeszélni újra a bemelegítést… A mozdulatsor megvan, a vállam viszont minden kísérletnél beint. Enélkül viszont nem fog menni se a pároskör, se később a repülőolló.
Egy hét szünet következik. Isztria. Pihenés. Erősítés. Tapasz. Gyógyulás. A kérdés azonban nem marad otthon. Mire visszajövök, már nem lesz több idő hibázni.
