Szerdán beütött a szar. A bal alkarom csonthártyája egyértelmű vészfékezést kért. Azt eddig is tudtam, hogy a Gombán végzett pároskörök a létező leggyilkosabb terhelést jelentik az alkar számára. A teljes testsúly folyamatos, dinamikus áthelyezése egyik csuklóról a másikra, miközben a tenyér a Gomba íves felületére feszül, brutális igénybevételt jelent az alkarra. A hajlító- és feszítőizmok végig dolgoznak, a csukló pedig olyan helyzetben kapja újra és újra a testsúlyt, amelyhez sok év kihagyás után aligha lehet néhány hét alatt hozzászoktatni.

Először azt gondoltam: úgyis elmúlik a fájdalom. Mert végül mindig elmúlik. Aztán nekiveselkedtem. Ezúttal már dühösen. Hatalmasat estem a Gombáról.

De nem akarok az öreg fószer lenni a Gomba mellett, aki ordít és toporzékol mérgében. A tornához érzelmi stabilitás is kell. És még a pályán vagyok.

Megint próbálkoztam, de a karom újra megvétózza a mozdulatot. És akkor megértettem, hogy le kell állnom egy időre, mert már nem én döntöm el, hogy meddig mehetek tovább. A testem dönt. A karom azt üzeni, egy időre elég volt a szertornából, és nekem be kell látnom, hogy bármennyire is hajt a motiváció, az ötven feletti csonthártya makacs tud lenni. A torna meg könyörtelen.

 

A test emlékezik - Repülőolló

 

Visszavonulót kell fújnom pár napra. Pocsék érzés, hogy jegeléssel, gyulladáscsökkentővel és néhány nap pihenéssel kell most beérnem, és nem lesz haladás a projektben. Csüggesztő, amikor a dolgok nem a terv szerint haladnak, és az ember elkezd kételkedni magában. Ez az első valódi kudarcélményem a projektben.

Gyuszi ma nem volt velem. Vastagbél szűrővizsgálaton volt.