Forgács harmadszor is megnyomta a kávéfőző gombját. Semmi életjel.

– A kurva életbe.

Kinyitotta a gép oldalát, belenézett, aztán visszacsukta. Fogalma sem volt, mit keres odabent. A pultra ragasztott cetlin vastag filccel ez állt: ELROMLOTT. HÍVTUK A SZERELŐT.

– Ezt mondhattad volna előbb is… – morogta.

A felső szekrényben talált egy üveg instant kávét. Lejárati idő: tavaly november.

Forgács megszagolta.

– Tökéletes.

Belekanalazott kettőt egy bögrébe, és megnyomta a vízforraló gombját.

Az ajtó kivágódott.

– Ezek beszartak.

Forgács hátranézett. Gergő állt az ajtóban, kezében néhány összegyűrt papírlappal.

– Neked is jó reggelt.

– Visszadobta.

– Ki?

– Szerinted?

Forgács kivette a bögréből a kiskanalat.

– Mi volt a baj?

– Semmi. Pont ez az. Két hetem van benne. Megvan a szerződés, a számlák, beszéltem három emberrel, az egyik névvel is vállalta. Erre azt mondja, most ne bolygassuk.

– Akkor most ne bolygassátok.

Gergő néhány másodpercig csak nézte.

– Ezt komolyan mondod?

– Nem. De nagyjából ezt akartad hallani.

– Kurvára nem ezt akartam hallani.

– Akkor jó.

A vízforraló kattant egyet. Forgács töltött magának, megkeverte a kávét, majd nekitámaszkodott a pultnak.

Gergő ledobta a papírokat az asztalra.

– Tudod, mit mondott? Hogy túl közel van valakihez, aki túl közel van valakihez.

Forgács kezében megállt a bögre.

– Pontosan ezt mondta?

– Miért?

– Semmi.

Belekortyolt a kávéba.

– És most mit csináljak?

– Mit akarsz csinálni?

– Megírni.

– Akkor írd meg.

– Minek, ha úgysem jelenik meg?

Forgács elmosolyodott.

– Na, ez már egy jobb kérdés.

Gergő kihúzott egy széket, és leült.

– Téged ez már tényleg nem érdekel?

– Mi?

– Hogy mit lehet megírni, és mit nem.

Forgács a bögréjét nézte.

– De.

– Nem úgy nézel ki.

– Mégis hogyan kéne kinéznem?

– Legalább baszd fel magad rajta.

– Harminc év után?

– Például.

Forgács letette a bögrét.

– Amikor annyi idős voltam, mint te, azt hittem, egy jó kérdés felér egy pofonnal. Ha pedig valamit rendesen megírok, másnap valakinek magyarázkodnia kell miatta. Gyárigazgatónak, tanácselnöknek, államtitkárnak, tök mindegy.

– És nem így van?

– Néha így.

– Akkor?

Forgács vállat vont.

– Egyszer írtam egy cikket, ami miatt egy gyárvezető húsz percig üvöltött velem telefonon. Életem egyik legjobb napja volt.

Gergő elnevette magát.

– Te beteg vagy.

– Csúcs volt.

Forgács is elmosolyodott, de az arcáról hamar eltűnt a mosoly.

– Eleinte minden egyes alkalommal dühös vagy. Ha kihúznak valamit, visszaírod. Ha nem válaszolnak, újra felhívod őket. Ha rád csapják a telefont, odamész. Hajnali kettőkor is képes vagy még egy adatot ellenőrizni, mert azt hiszed, azon múlik minden.

– Miért, nem azon múlik?

– De. Akkor még azon múlt.

Gergő összevonta a szemöldökét.

– Ezt nem értem.

– Majd fogod.

A fiú hátradőlt.

– Na, ezt ne.

– Mit?

– Ezt a „majd megérted” szöveget. Ettől falra mászom.

Forgács ránézett. Sokáig nem szólt.

– Igazad van – mondta végül. – Ezt nekem is mondták egyszer.

A konyha előtt valaki végigment a folyosón. Telefon csörgött az egyik szobában, majd elhallgatott. Gergő a papírok szélét hajtogatta.

– Szóval szerinted hagyjam a francba?

– Nem ezt mondtam.

– De majdnem.

Forgács letette a bögrét a pultra.

– Tudod, mikor kezdődik a valódi kiégés?

– Amikor instant kávét iszol?

– Az már a végstádium.

Gergő elmosolyodott.

– Hanem?

Forgács egy pillanatig gondolkodott.

– Amikor van egy sztori, és pontosan tudod, hogy utána kéne menned. Még azt is tudod, kit kellene felhívnod. Ott van előtted a telefonszáma, de kurvára nem hívod fel.

– Miért?

– Mert tudod, mi lesz belőle. Balhé. Telefonok. Fenyegetés. A főnököd behívat. Valaki odafentről üzen. Valaki más megkérdezi, biztosan itt akarsz-e még dolgozni jövő hónapban.

– És ezért nem telefonálsz?

Forgács nem válaszolt.

– Te csináltál már ilyet?

– Persze.

Gergő meglepődött.

– És ezt így kimondod?

– Mit csináljak, hazudjak?

– Én azt hittem…

Elhallgatott.

– Mit?

– Semmit.

– Mondd csak.

Gergő megvonta a vállát.

– Azt hittem, te pont nem.

Forgács elfordult. Fogta a kiskanalat, és beledobta a mosogatóba.

– A nyomás alatt először a lelkesedés reped meg – mondta. – Aztán valami más is.

– A gerinc?

Forgács ránézett.

– Például.

– És utána?

– Utána már egyre kevesebbet kell kihúznia a főszerkesztőnek. Megcsinálod helyette.

Gergő nem szólt.

– Ez rohadt szomorú.

– Az.

– Akkor miért vagy még itt?

Forgács a bögréért nyúlt.

– Mert néha még felhív valaki, és üvöltözik.

Gergő elnevette magát. Forgács kiment a konyhából.

– Dani!

Megállt az ajtóban.

– És én mit csináljak ezzel?

Felemelte a papírokat.

– Amit csak akarsz.

– Ez aztán nagy segítség.

Forgács már indult volna tovább, amikor Gergő utána szólt.

– Te mikor adtad fel?

Forgács megállt. A folyosó túlsó végén valaki kinyitotta az ablakot. Az utcáról felszűrődött egy mentő szirénája.

– Nem emlékszem – mondta.

Visszament az irodájába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült a számítógép elé. Sokáig nézte a képernyőt, majd megnyitott egy üres dokumentumot.

A kurzor villogott.

Forgács a billentyűzetre tette a kezét.