A laptop kék fényében Barna arca olyan volt, mint egy részletesen megrajzolt karikatúra: csillogó szemek, fáradt homlok, koncentrációtól megfeszülő állkapocs.

– Oké, Dani – mondta, miközben már futkostak az ujjai a billentyűzeten. – Mit tudunk?

– Hogy van egy féltestvérem.

– Pfff. Ezt már mondtad.

– Nő.

Barna felnézett.

– Ez már valami. Mikor születhetett?

Forgács megmondta.

– Hol?

– Fogalmam sincs. Talán Újvárosban.

– Anyja neve?

– Nem tudom.

– Kórház?

– Barna…

– Jó. – Visszafordult a laptophoz. – Apád hol dolgozott akkoriban?

– A vasműben.

– Kiküldetések?

– Voltak.

– Hol?

Forgács megrázta a fejét. Barna abbahagyta a gépelést.

– Te tulajdonképpen kit akarsz megtalálni?

– Ha tudnám, nem ülnék itt.

– Jogos.

Újra gépelni kezdett. Egymás után nyitotta meg az ablakokat. Régi telefonkönyvek, újságarchívumok, nyilvános adatbázisok jelentek meg a képernyőn. Barna dátumokat írt egymás alá, kereséseket indított, majd törölte őket. Eltelt húsz perc.

– Az apád teljes neve? Születési helye?

Forgács megmondta.

– Volt második keresztneve?

– Nem.

Barna újabb keresést indított.

– Halálozási értesítők, rokoni kapcsolatok, nyilvános családfák… Valahol csak maradt valami.

Forgács az órájára nézett.

– Te tényleg azt hiszed, hogy így meg lehet találni?

– Emberek megtalálásából és titkaiból élek.

– Azért ez megnyugtató.

Újabb negyedóra telt el. Barna egyszer csak hátradőlt.

– Semmi.

– Ezt most úgy mondod, mintha meglepne.

– Meg is lep.

– Akkor keress tovább!

– Mégis mit?

Forgács ránézett.

– Hát ŐT.

– Dani, nincs „ő”. Pont ez a kurva probléma.

Forgács hallgatott. Barna becsukta az egyik ablakot, azután szép sorban az összeset.

– Van valahol egy nő, akinek nem tudjuk a nevét, a születési helyét, az anyja nevét, azt sem, hol élt. Az egyetlen biztos adatunk, hogy ugyanaz az apja, mint neked. Csakhogy ezt rajtad kívül lehet, hogy senki nem tudja.

– Az apám tudta.

– Őt viszont már nem tudjuk megkérdezni.

Forgács az elsötétedő képernyőt nézte.

– Kell lennie valaminek.

– Biztosan van.

– Akkor hol?

Barna vállat vont.

– Valahol, ahol apád hagyta.

– Mire gondolsz?

– Bármire. Egy névre. Címre. Levélre. Telefonszámra. Egy régi cetlire, amit valamiért nem dobott ki. Az emberek pocsékul őrzik a titkaikat, Dani. Mindig hagynak maguk után valamit.

– És ha ő nem hagyott?

Barna lecsukta a laptopot.

– Akkor addig vársz, amíg a nyom talál meg téged.