A laptop kék fényében Barna arca olyan volt, mint egy részletesen megrajzolt karikatúra: csillogó szemek, fáradt homlok, koncentrációtól megfeszülő állkapocs.
– Oké, Dani – mondta, miközben már futkostak az ujjai a billentyűzeten. – Mit tudunk?
– Hogy van egy féltestvérem.
– Pfff. Ezt már mondtad.
– Nő.
Barna felnézett.
– Ez már valami. Mikor születhetett?
Forgács megmondta.
– Hol?
– Fogalmam sincs. Talán Újvárosban.
– Anyja neve?
– Nem tudom.
– Kórház?
– Barna…
– Jó. – Visszafordult a laptophoz. – Apád hol dolgozott akkoriban?
– A vasműben.
– Kiküldetések?
– Voltak.
– Hol?
Forgács megrázta a fejét. Barna abbahagyta a gépelést.
– Te tulajdonképpen kit akarsz megtalálni?
– Ha tudnám, nem ülnék itt.
– Jogos.
Újra gépelni kezdett. Egymás után nyitotta meg az ablakokat. Régi telefonkönyvek, újságarchívumok, nyilvános adatbázisok jelentek meg a képernyőn. Barna dátumokat írt egymás alá, kereséseket indított, majd törölte őket. Eltelt húsz perc.
– Az apád teljes neve? Születési helye?
Forgács megmondta.
– Volt második keresztneve?
– Nem.
Barna újabb keresést indított.
– Halálozási értesítők, rokoni kapcsolatok, nyilvános családfák… Valahol csak maradt valami.
Forgács az órájára nézett.
– Te tényleg azt hiszed, hogy így meg lehet találni?
– Emberek megtalálásából és titkaiból élek.
– Azért ez megnyugtató.
Újabb negyedóra telt el. Barna egyszer csak hátradőlt.
– Semmi.
– Ezt most úgy mondod, mintha meglepne.
– Meg is lep.
– Akkor keress tovább!
– Mégis mit?
Forgács ránézett.
– Hát ŐT.
– Dani, nincs „ő”. Pont ez a kurva probléma.
Forgács hallgatott. Barna becsukta az egyik ablakot, azután szép sorban az összeset.
– Van valahol egy nő, akinek nem tudjuk a nevét, a születési helyét, az anyja nevét, azt sem, hol élt. Az egyetlen biztos adatunk, hogy ugyanaz az apja, mint neked. Csakhogy ezt rajtad kívül lehet, hogy senki nem tudja.
– Az apám tudta.
– Őt viszont már nem tudjuk megkérdezni.
Forgács az elsötétedő képernyőt nézte.
– Kell lennie valaminek.
– Biztosan van.
– Akkor hol?
Barna vállat vont.
– Valahol, ahol apád hagyta.
– Mire gondolsz?
– Bármire. Egy névre. Címre. Levélre. Telefonszámra. Egy régi cetlire, amit valamiért nem dobott ki. Az emberek pocsékul őrzik a titkaikat, Dani. Mindig hagynak maguk után valamit.
– És ha ő nem hagyott?
Barna lecsukta a laptopot.
– Akkor addig vársz, amíg a nyom talál meg téged.
