A nap már lebukott a Gerecse mögött, de a tornacsarnokban még búgtak a neoncsövek. A matracok közül savanyú izzadságszag és magnéziumpor szállt fel. Koncz László térdre rogyva lihegett a talaj közepén, keze remegett, mintha áram csapta volna meg.

– Azt hiszed, ennyi elég volt, Lacikám? – szólalt meg mögötte csendesen az edzője, Kecskeméti bácsi. Az a fajta csönd volt, amitől a hideg futkosott az ember hátán.

Koncz még ha akart volna, a kimerültségtől akkor sem tudott volna válaszolni.

– Húsz ismétlést mondtam. Fel tudod ezt fogni? Húsznál kezdődik a munka. Te meg tizennyolcnál leálltál.

A férfi lassan odasétált, és a kampósbotjával koppintott egyet a ló hátán.

– Tudod, mit csinál egy igazi tornász, ha már elviselhetetlenül fáj neki? Semmit. Mert nem fájhat. Ha meg mégis, akkor a tornász blazírt pofával tűri.

A bot tompán koppant újra. – Emlékeztetnél, Lacikám, hogy mi a fészkes fenét keresünk most a tatai edzőtáborban?

Koncz felnézett. – Hogy… bejussak… a keretbe – zihálta.

– Tévedsz. Azért vagy itt, mert én be akarlak juttatni az átkozott válogatottba. Ez nem a te álmod. Ez az enyém. Világos?

A hangja most még halkabb lett, szinte szomorú. – Nekem nem adatott meg. Neked viszont tálcán kínálom. De csak akkor, ha tudod végre, hogy hol a helyed.

A fiú bizonytalanul bólintott.

– Most pedig szépen felállsz, és megcsinálod újra mind a húszat. És ha megint nem megy, ismétlünk. Addig nyomjuk, amíg kibírhatatlan lesz mindkettőnknek. Tudod, hogy miért?

Koncz megrázta a fejét.

– Mert ahol már kurvára fáj, ott kezdődik a győzelem.

A fiú reszketve felállt. A kézfejével végigtörölte a szemét.

Amikor másnap Koncz könnyedén bejutott a válogatott keretbe, Kecskeméti bácsi csak annyit mondott:

– Na, ugye.