Forgács kétszázas érméket dobott az automatába. A gép zörögve, prüszkölve életre kelt, végül kiadott egy gyanúsan híg barna löttyöt, aminek kevés köze volt a kávé ígéretéhez.

Nem érdekelte. Csak kellett valami a kezébe. Valami, ami nem a telefonja, ami bármikor rezeghet, jelezve, hogy a főorvos vagy a főszerkesztője újra hívja.

Mellette egy nő állt, talán az ötvenes évei végén. Egymásra néztek, de egyikük sem szólt.

– Maga is…? – kérdezte végül a nő.

– Igen – bólintott Forgács.

A nő nem kérdezett többet.

Forgács belekortyolt az italba.

– Borzalmas – mondta.

A nő a saját poharára nézett.

– Az.

Forgács elmosolyodott.

– Mindig azt hisszük, lesz még idő normális kávét inni.

A nő felnézett rá.

– Aztán meg itt kötünk ki.

Forgács bólintott. Egy darabig egyikük sem szólt.

Forgács megitta az utolsó kortyot. A műanyag poharat összeroppantotta a markában, és beledobta a szemetesbe.

Elővette a telefonját. Újabb nem fogadott hívások. Mindannyiszor a főszerkesztő kereste.

Forgács még egyszer a kórterem felé nézett. Mélyet sóhajtott, majd visszahívta az öregasszonyt.