Forgács kétszázas érméket dobott az automatába. A gép zörögve, prüszkölve életre kelt, végül kiadott egy gyanúsan híg barna löttyöt, aminek kevés köze volt a kávé ígéretéhez.
Nem érdekelte. Csak kellett valami a kezébe. Valami, ami nem a telefonja, ami bármikor rezeghet, jelezve, hogy a főorvos vagy a főszerkesztője újra hívja.
Mellette egy nő állt, talán az ötvenes évei végén. Egymásra néztek, de egyikük sem szólt.
– Maga is…? – kérdezte végül a nő.
– Igen – bólintott Forgács.
A nő nem kérdezett többet.
Forgács belekortyolt az italba.
– Borzalmas – mondta.
A nő a saját poharára nézett.
– Az.
Forgács elmosolyodott.
– Mindig azt hisszük, lesz még idő normális kávét inni.
A nő felnézett rá.
– Aztán meg itt kötünk ki.
Forgács bólintott. Egy darabig egyikük sem szólt.
Forgács megitta az utolsó kortyot. A műanyag poharat összeroppantotta a markában, és beledobta a szemetesbe.
Elővette a telefonját. Újabb nem fogadott hívások. Mindannyiszor a főszerkesztő kereste.
Forgács még egyszer a kórterem felé nézett. Mélyet sóhajtott, majd visszahívta az öregasszonyt.
