Léteznek olyan közösségek, amelyek úgy maradnak fenn az ember életében, akár a makacsul berögzült mozdulatok. Harminc-negyven-ötven év múltán is pontosan tudnánk végrehajtani őket, csak a test már nem engedelmeskedik úgy. A volt tornászok világa ilyen. Azoké, akik valaha a korlátrudakon, a ló kápái között vagy a nyújtó rideg acélján próbálták ki, mire képes az akarat, és meddig bírja a fájdalmat az emberi test. Olyan közösség ez, amit nem lehet csak úgy letekerni magunkról, mint egy átizzadt fáslit a gyakorlat végén. Belénk szőtték az évek, az ezerszer megismételt mozdulatok, a sikerek és az elhallgatott rettegések.
A tornateremnek saját szaga van – a magnéziapor, az izzadtság, a remény fojtó keveréke –, és saját hangjai. A nyikorgó nyújtó, a dübörgő talaj, a csattanó dobbantó, az edzők ordításai. Akik ebben nőttek fel, azoknak ezek nem egyszerű emlékek, hanem hívószavak. Egyetlen régi dallam, egy ismerős mozdulat vagy egy jellegzetes szag elég hozzá, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt visszatérjen. A test emlékezete ilyen. Minden rándulás, törés, hegesedés egy régi történetet őriz, amelyet a többiek is ismernek. Ez a közös múlt több a nosztalgiánál: közös nyelv, belső dialektus, amelyet csak az ért igazán, aki átélte. Ezért maradnak meg ezek a barátságok évtizedeken át. Túlélik a munkahelyváltásokat, a válásokat, a betegségeket, az idő múlását. Nem a jelen tartja össze őket, hanem az egykori tét: a rájuk kiáltott „Még egy kört!”, a fejükre mért fájdalmas kokik, egy idős edző ritka dicsérete, egy elrontott gyakorlat után kicsorduló könny, vagy éppen az a kemény hang, amely olykor még a létezésüket is kétségbe vonta.
A szertorna világa egyszerre volt szerethető és könyörtelen. Gyerekekből férfiakat faragott, néha túl korán. A fegyelem, a megfelelési vágy és az állandó bizonyítási kényszer ugyanúgy része volt ennek a világnak, mint a gyakorlatok szépsége. Egy rosszul időzített mozdulat súlyos sérülést okozhatott, és mindenki tudta, hogy a fájdalom nem ok a megállásra. A gyakorlás addig tartott, amíg az edző azt nem üvöltötte: – Sorakozó, szarháziak! Mára elég volt…
És mégis: mindezeken túl ott volt a lebegés mámorító pillanata a nyújtón. Egy tökéletesen sikerült elem eufóriája. Az első versenyek borzongása, amikor a test még kicsi, az álom viszont hatalmas. Amikor a szorongás együtt él a reménnyel, hogy ma talán sikerül felállni a dobogó legmagasabb fokára. Ez a kettősség – fájdalom és felemelkedés, kudarc és győzelem – olyan köteléket teremt, amelyet a felnőttkor józanabb évei sem oldanak fel.
Az egykori tornászok ezért nem egyszerűen barátok. Inkább egy túlélőszövetség tagjai, akiknek a test és a kudarc volt a tanítójuk. Negyven év múltán, egy korsó sör mellett már nem kell újra elmesélniük a múltat. Ott ül közöttük. Elég egy régi becenév, egy félmondat – „Emlékszel, amikor Laci bá’ azt ordította…” –, és a jelen szinte észrevétlenül átadja a helyét az emlékeknek.
A közös múlt titkos örökség. Aki egyszer megtanulta, hogy a kudarc nem végállomás, hanem a következő próbálkozás kezdete, hogy a győzelem valójában akkor születik meg, amikor egy elrontott leugrás után újra felállunk a gödörből, az egész életében másként tekint önmagára és a világra. Ezt azonban igazán csak azok értik, akik megtanultak szaltózni, és megtanulták a repülőollót.
A szertornából kikerülve ezek az emberek már nem csupán barátok. Egymás életének tanúi. Ismerik a másik félelmeit, vakmerőségét, sebeit és győzelmeit. Gyerekként együtt tanulták meg, mikor kell elengedni a vasat, és hogyan kell visszakapaszkodni utána. A vasat régen elengedtük. Egymást azóta sem.
Nektek. Borbély Balázsnak, Hargitai Istvánnak, Kopasz Lászlónak és Varga Gyulának.
