Már az ajtó előtt érezni. A kilincs még hideg a tenyered alatt. Belökőd a nehéz faajtót, és mielőtt bármit látnál, megcsap az a különös, semmi máshoz nem hasonlítható illat. A poros magnézia kesernyés szaga. A szőnyegek és szivacsbálák sajátos szaga. Télen a régi radiátorok fémes párája, nyáron a nyitott ablakokon beszálló por.

Megállsz egy pillanatra. Nem azért, mert elfáradtál. Azért, mert negyven év egyszerre szűnik meg létezni. A volt tornászok tudják, miről beszélek. Ha ez az illat valahol váratlanul megérinti őket, a testük hamarabb felismeri, mint az emlékezetük. Mire az ember körülnézne, már újra ugyanabban a tornacsarnokban áll, ugyanazokat a hangokat hallja, ugyanazokat a mozdulatokat készül végrehajtani.

Balra a bordásfal. Jobbra a nyújtó. A korlát itt-ott már megkopott az ezerszer ismételt gyakorlatoktól. A lovak mozdulatlanul várnak. A kötelek lustán lógnak a mennyezetről. Még üres a terem, de ez a csend soha nem tart sokáig.

Egyszer csak felhangzik az első csattanás. Valaki ráugrik a dobbantóra. Valaki odébb húz egy szivacsot. Egy edző füttyent. És mire felnézel, már nem vendég vagy a tornacsarnokban.

Újra gyerek lettél. Nem emlékezni kezdesz. Visszatérsz.

Sokáig azt hittem, a régi emlékeket a fényképek őrzik. Később rájöttem, hogy nem. Az emlékeknek saját kulcsaik vannak. Van, amelyiket egy dallam nyitja ki. Van, amelyiket egy régi mondat. És van olyan is, amelyik negyven évig némán várakozik valahol, amíg egyszer újra megérzed ugyanazt az illatot. Abban a pillanatban nem gondolkodsz. Nem felidézel. Egyszerűen újra ott vagy.

A magnézia különös anyag. A tenyérre szórva kiszárítja a bőrt, hogy biztosabban fogd meg a vasat. A gyerekkoromban viszont valami egészen mást is csinált. Minden edzés előtt ugyanazt jelentette. Most kezdődik. A félelem. A játék. A bizonyítás. A remény. Mind belefért egy marék fehér porba.

Felnőttként az ember azt hiszi, hogy a múltat a fejében hordozza. Pedig sokkal gyakrabban a testében. Ezért tud egy szag hirtelen könnyeket csalni a szemünkbe. Ezért lesz egyszer csak nehéz a mellkasunk. Ezért szorul ökölbe a kezünk.

A test mindig hamarabb emlékszik. Az elme csak később érkezik meg.

Minden ember életében van egy szag, amely nem egy helyre emlékezteti, hanem arra az emberre, aki egykor ott volt. Az enyém a tornacsarnoké.