A legtöbben azt hiszik, az újságíró akkor ég ki, amikor már nincs miről írnia. Pedig a kiégés sokkal korábban kezdődik. Akkor, amikor még tele van történetekkel, de egyre kevesebbet tud közülük leírni. Eleinte csak egy jelző marad ki. Aztán egy kérdés. Később egy egész bekezdés. Végül egy történet. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert valaki úgy döntött, most nincs itt az ideje. Az ember eleinte tiltakozik. Aztán alkudozik. Végül alkalmazkodik. És egyszer csak azon kapja magát, hogy többet töröl a szövegből, mint amennyit hozzáír.

A kiégés ritkán érkezik látványosan. Nincs egyetlen pillanat, amelyre később rá lehet mutatni. Inkább olyan, mint amikor írás közben elfogy a ceruza hegye. A kéz ugyanazzal a mozdulattal fut tovább a papíron, ugyanazokat a betűket szeretné leírni, csak a vonalak egyre halványabbak. A végén pedig már csak a mozdulat marad. Az írás eltűnik.

A kívülállók ebből semmit sem vesznek észre. A cikkek továbbra is megjelennek. Az újság megtelik hasábokkal, a címek ugyanúgy feketéllnek a papíron, és csak az újságíró tudja, hogy valami megváltozott. Már nem ugyanaz az ember ül a billentyűzet előtt, aki évekkel korábban ezt a pályát választotta.

Mert a jó újságírót nem a nyomdafesték tartja életben, hanem a kíváncsiság. Az a makacs meggyőződés, hogy minden történet mögött lapul még egy jó történet, minden válasz mögött még egy jó kérdés. Hogy a valóság nem kirakat, hanem ajtó, amelyet újra és újra ki kell nyitni.

Aztán egyszer csak egyre több ajtó marad zárva. Van, amelyiket kívülről zárják be, és akad, amit már belülről sem próbál kinyitni az ember. Ez a legveszélyesebb pillanat. Mert a cenzúra nem akkor győz, amikor kihúznak egy mondatot. Akkor győz, amikor az újságíró már le sem írja a szavakat. Amikor előre tudja, melyik kérdés kellemetlen, melyik téma marad úgyis az asztalfiókban, melyik mondatból lesz vita. És egy idő után már nem a szerkesztő húz, hanem saját maga.

A politika ilyenkor már nem egyszerűen körülveszi az embert. Beköltözik a fejébe. Belső szerkesztővé válik. A félelem pedig stíluselemmé.

A kiégés azonban nem elsősorban a rendszerről szól. A veszteségről. Arról a napról, amikor az ember rájön, hogy már nem ugyanazokért a mondatokért ül le írni, mint pályakezdőként. Hogy egyre kevesebbet kérdez, és egyre többet közöl. Egyre ritkábban kutat, és egyre gyakrabban szerkeszt. Már nem a történeteket keresi, hanem a kompromisszumokat. És ez sokkal fájdalmasabb, mint bármelyik visszautasított cikk. Mert ilyenkor nem a szakma veszik el. Az ember önmaga.

Az ember sokáig azt hiszi, hogy az újságírást hagyta el. Csak évekkel később érti meg, hogy valójában az újságírás hagyta el őt. Nem egyik napról a másikra. Mondatról mondatra. Kihúzott kérdésekkel. Meg nem írt történetekkel. Elhallgatott nevekkel. És amikor egy este végleg becsukja a laptopját, már nem haragszik. Csak hiányzik neki az az ember, aki valaha leült elé. Mert a hivatás valójában nem tűnik el. Csak alakot vált.

Vannak kérdések, amelyeket egy idő után már nem lehet újságcikkekben feltenni. Csak később vesszük észre, hogy ugyanazokat a kérdéseket egy regény lapjain folytattuk tovább. Talán ezért történik meg néha, hogy az ember nem elhagyja az írást, csak végre szabadon kezd írni.