Gyerekként eszembe sem jutott, hogy mindannyian féltünk. A tornacsarnokban ez egyszerűen a világ rendjéhez tartozott. Féltünk elrontani a gyakorlatot. Féltünk hibázni. Féltünk attól, hogy az edző egyszer csak a nevünket ordítja. A félelem annyira természetes része volt a mindennapoknak, hogy fel sem ismertük. Olyan volt, mint a por a levegőben vagy a magnézia a tenyerünkön: mindig mindenhol ott volt. Éveknek kellett eltelniük, mire megértettem, hogy nem a torna volt ilyen. A pedagógia.

A Repülőolló egyik fontos kérdése éppen az, hogy mi történik egy gyerekkel, ha a félelmet összetéveszti a neveléssel. Ha azt tanulja meg, hogy a szeretethez mindig teljesíteni kell. Hogy a dicséretet ki kell érdemelni, a hibának ára van, a csend pedig a túlélés egyik formája.

Koncz edző ebben a történetben ezért sokkal több egy kegyetlen tanárnál. Ő egy gondolkodásmód megtestesítője. Őszintén hisz abban, hogy a keménység jót tesz. Hogy a megszégyenítés erőt ad. Hogy a félelem fegyelmet szül. Nem azért, mert különösen gonosz ember, hanem mert ő maga is ezt tanulta. Egy olyan világban nőtt fel, ahol a fájdalmat az eredmények természetes árának tekintették, és ahol ritkán kérdezte meg bárki, milyen nyomot hagy mindez egy gyerekben. Talán ezért sem tudok egyszerűen haragudni rá.

Amit tett, arra persze nincs mentség. Mégis úgy érzem, ő is ugyanannak a történetnek a szereplője. Egy olyan lánc egyik szeme, amelyben a bántalmazottból könnyen bántalmazó lesz, mert soha senki nem mutatott neki más utat.

A Repülőolló főhőse csak felnőttként döbben rá, hogy gyermekkorának számos emléke nem a sportról szól, hanem a félelemről. És ez a felismerés különösen fájdalmas. Mert egy gyerek nem azt kérdezi magától, hogy helyes-e, ami történik vele. Inkább azt, hogyan tudna még jobban megfelelni. Ha az edző kiabál, biztosan ő rontott valamit. Ha megalázzák, bizonyára megérdemelte. A gyerek szinte mindig önmagában keresi a hibát, mert sokkal könnyebb elhinni, hogy vele van baj, mint azt, hogy a felnőttek tévedhetnek. Talán ez a félelem pedagógiájának legmélyebb következménye. Nem a sérülések vagy a könnyek. Az a belső hang, amely még évtizedekkel később is azt suttogja, hogy csak akkor vagy elég jó, ha hibátlanul teljesítesz.

A regény végén ezért nincs bosszú. Bosszúval ugyanis nem lehet visszakapni a gyerekkort. Megérteni viszont talán lehet. Megérteni azt, hogyan öröklődik tovább a félelem egyik nemzedékről a másikra. És hogyan szakadhat meg egyszer mégis ez a lánc. Talán ott, ahol valaki először kimondja: amit gyerekként átéltem, az nem a szeretet nyelve volt. És ettől a pillanattól kezdve már nem kell továbbadnom.

Azt hiszem, ezért született meg a Repülőolló.